Imádom a kutyákat. Néha sokkal jobban, mint az embereket. Sokszor értelmesebben, de mindenképpen hűségesebbek. Csak annyi a dolog titka, hogy szeretni kell őket, törődni velük. Ha valaki állatot bánt, az nálam valahol a kisgyerekeket bántók környékén van. Ütném, amíg mozog.

Alábbi levélírónk is így lehet ezzel.

 

Hétköznap késő délután egy park nyitott részén, egy elkerített kutyafuttató mellett. A futtatóban egy fiatal pár, egy gyönyörű vizslával. Én, és még páran kinn, a padok körül beszélgetünk, a kutyáink egymással játszanak.

 

Ekkor megérkezik három srác és két csaj egy csapatban, két nagytestű kutyával. Tipikus menőcsávók, nagy arccal. Az egyik minden zokszó nélkül nyitja a futtató ajtaját, és beengedi a sajátját. A poén viszont az, hogy ők nem mennek be. Kinn „beszélgetnek”, ami alpári stílusban előadott kiabálást jelent. Közben egyet-egyet belerúgnak a kerítésbe, ingerelve a kutyákat. A hatás nem is marad el, megbolondul mind a kettő. Ekkor az egyik felfedezi a vizslát. Odarohan, és nekiáll kergetni szegényt. Az menekül, de végül a másik leteperi. Nem esik kár benne, de nincs nyugta. Vinnyogás, a fiatalok csak röhögnek. Végül a vizsla gazdái megunják a dogot és kutyástól elvonulnak. A keményfiúk nem törődnek továbbra sem a kutyákkal.

 

Pár perc után megunják a dolgot, új szórakozást keresnek. Meg is találják. A futtató mellett áll egy hatalmas fa. Odaviszik a kutyákat, lehúzzák az egyik ágat és azzal ingerlik őket. Mikor az állatok ráharapnak, elengedik az ágat, röhögcsélnek azon, hogy az ebek a levegőben lógva pörögnek. Végül ezt is megunják, és elvonulnak.

 

Az egész talán egy fél óra lehetett, de kutyatartóként sem tudom leírni azt a hangulatot, ami ott volt. Látni, hogy ezek a barmok hogy bánnak a kutyáikkal, és hogy mennyire leszarják, mit csinálnak. Azt el sem merem gondolni, mi lett volna, ha az egyik dög hozzánk jön oda, ahol több kistestű kutya volt.

 

Az ilyenek miatt vagyok azon a véleményen, hogy nem lenne szabad akárkinek állatot tartania.